Under The Pain

Chapter 1 

A kezdet és a vég

Halihó!! Na, mivel azt mondtam minden hétfőn írok részt, kicsit módosítok. Időmtől függően hozom a részeket, ami lehet 1-2 nap, de lehet 1 hét is. Itt a rész, remélem tetszik

xxx ( meg lehet írni is, azt is ha igen azt is ha nem;)))

Ahogy a kórházi ágyamban feküdtem, elgondolkodtam az eddigi életem minden gyötrelmes percének, minden részletén. Azon gondolkodtam, hogy mit tettem, hogy erre a sorsra jutottam? Még jóval kórházi éveim előtt, csak egy normális lány voltam, aki a Londoni magániskolák közül is a legnívósabba járt. Sosem voltam kifejezettem rossz tanuló, de a szüleim mindig azt hajtogatták, hogy többre vagyok képes, és hogy elnagyolom a jövőmet. Oh, ha tudták volna, milyen jövő vár rám... Aztán minden felborult. 16. születésnapom reggelén, azt hittem meg fogok halni. Olyan mértékű kín szívódott be a testembe, hogy rögtön véget akartam vetni neki. Szerencsémre, vagy épp nem, a szüleim meg akartak lepni. De mikor meglátták, a földön heverő, vérben úszó lányukat valahogy nem a szülinapi torta volt az első... Azonnal a kórházba vittek, ahol pár óra műtét, és keserves találgatás után megszületett az eredmény. Skizofréniát tapasztaltak nálam, és azonnal a sürgősségire szállítottak, ahol további 3 óra után, úgy döntöttek, hogy a biztonság kedvéért 2 hónapra bent tartanak. Nos igen, az a 2 hónap nem volt annyira vészes. A doktornők kedvesek voltak, a szüleim is bejártak hozzám minden egyes nap. Amit fájt látni, hogy bármennyire is próbálták elfojtani, láttam a szemükben a félelmet. Hogy attól féltek-e hogy elveszítenek, vagy attól, amivé lettem, nem tudtam meg. Mindenesetre rettenetesen szégyelltem magam. A hónap során a dolgok sajnos nem mentek egyről a kettőre, én rengetegszer próbálkoztam öngyilkossággal, aminek az eredménye az lett, hogy átcipeltek a zárt osztályra, ahol csupán egy tv volt, és egy fürdőszoba. Hónapokig voltam, ilyen keserves állapotban, minden este bőgtem a bennem tomboló, kínkeserves fájdalomtól. Aztán jött édesanyán halála. A szívbetegség, amiről nem szerzett tudomást, csak halála előtt pár perccel, teljesen ledöntötte. Engem is. És hogy ne csak egy oldalról kapjam a pofon, apám kijelentette, hogy elköltözik a városból, és ha kiengednek a kórházból, bentlakásos suliba megyek. Hosszú hónapoknak kellett eltelniük, de végül beletörődtem a sorsomba. A két év során semmi nem változott. De egy valami mégis. Időközben lett egy szobatársam, egy kedves, fiatal hölgy, aki csak pár napja érkezett. Nagyon jól kijöttem vele, ami azt illeti, ő lett a legjobb barátom. Nála gyógyítható betegséget tapasztaltak, mert 53%esélye van, hogy a méreg kijut a szervezetéből. Amint kijött a fürdőből, láttam a szemén, hogy nagyon izgatott.
- Képzeld ma jön meglátogatni a fiam.- mesélte örömtől kipirosodó arccal.
- Ez nagyszerű!- mosolyogtam rá őszintén, mert bár nagyon bántott, hogy engem nem fog senki látogatni, legalább lesz egy harmadik személy akit megismerhetek.
- Istenem, annyira kedves fiú, okos, jóképű, kedves... biztosan remekül kijöttök majd egymással.- lelkendezett, nekem pedig muszáj volt közbeszólni.
- Anne, Anne...várj! Ugye tudod, hogy a betegségem mivel jár? Nem alakíthatok ki senki mással barátságot, mert veszélyes vagyok az emberekre. - mondtam.
- Igen, tudom.- mondta elkomolyodva.
Beszélgetésünket félbeszakította egy hangos kopogás. Majd egy halkabb.
- Gyere!- kiáltotta Anne izgatottan.
Aztán...aztán sok minden történt. Egy magas termetű fiú lépett be, haja göndör volt, szemei pedig olyan zöldek amilyet még sosem láttam. Akkor valami felébredt bennem, valami amit akkor éreztem utoljára, mikor anya megölelt. A fiú, odasietett az Anne-hez és szorosan megölelte.
- Anya, annyira örülök..tessék.- mondta, majd egy lendülettel, egy csodálatos csokor rózsát húzott elő, nekem pedig akaratlanul, is könny szökött a szemembe. Ahogy láttam, anyát és fiát együtt, megint mardosni kezdett az egyedüllét.
- Annyira szép, kisfiam... Legalább lesz egy kis szín a fehér szobában, ugye Hope?- kérdezte felém fordulva. A fiú azonnal rám emelte kíváncsi tekintetét, majd halványan elmosolyodott és odajött. Nem tudom, hogy ösztön-e vagy sem, de elhúzódtam. Aztán elpirultam
- Bo-bocsánat, csak.. senki nem volt itt látogatóba az elmúlt 2 évben. A fiú szeme elkerekedett.
- Két éve vagy itt? Hogy hogy?- kezdett kérdezősködni, én pedig elvesztettem a fonalat. Szerencsére Anne közbelépett.
- Ejnye kisfiam, nem illik ezzel letámadni valakit! Mutatkozz be!
- Bocsáss meg, tapintatlan voltam! Harry vagyok, Harry Styles.- nyújtotta felém mosolyogva a jobbját.
- Én pedig Hope, Hope Ever.- fogadtam el meleg kezét, és hirtelen elöntött a boldog tudat, hogy Harryt nem most láttam utoljára. Valaminek pedig még Harrynél is jobban örültem. Az érzéseknek. Aztán minden elillant. Mert ott villogott a fejemben, az a kétségbeesett, ámde parancsoló hang. SEMMI EMBERI KAPCSOLAT!!!