Under The Pain

Prológus

Sziasztok! Meghoztam első blogom prológusát. Most még nincs annyi mondanivalóm, i'll hope you enjoy it;))xxx
A részekről, hogy szerintem, minden hétfőn, tudok részt hozni:))

2013.12.24

Te jó ég, mit műveltem? Miért csináltam ezt? És miért vele?- ezek a kérdések cikáznak a fejemben, miközben életem egyetlen értelmét, félholtan gurítják be a helyi kórházba. Nem pazarlom az időmet arra, hogy elmondjam ki vagyok. Minek? Mi értelme lenne, hogyha nem ő mesélheti el. Nélküle senki vagyok. Ő volt az aki kihúzott engem, abból a fullasztóan sötét mélyből, amiben szánalmas életem 16 évét töltöttem. Ő, aki mindennap megnevettetett, aki az ágyban mesélt nekem, mert tudta, hogy imádom, ha azt teszi. Aki elfogadott, a veszélyes, fenyegető termetem ellenére is. De, milyen hiba volt! Ő volt, aki először kimondta nekem, azt a szót, amit soha, senkitől, soha többet nem fogok hallani. Nem is érdemlem meg. Egy szörnyeteg vagyok.A kibaszott életbe is, egy rohadt, gyilkos szörnyeteg vagyok!
- Hölgyem, kér egy pohár vizet? Kissé sápadtnak látszik.- próbál kedveskedni az egyik doktornő, de jelenleg sajnos nem vagyok olyan hangulatomban, hogy egy mosolyt is eleresszek, így nemet intek ,mielőtt akaratlanul is elküldöm szegény dokit a pics*ba.
- Ez esetben kérem nyugodjon le, mindent megteszünk hogy a barátja életben maradjon.- mondja és egy lendülettel betolja a szobába. Amint belépek, megcsap az ismerős illat, az illat amit bármikor, bárhol felismernék. Ahogy látom, hogy a barátom fekszik az ágyon, olyan nyugodtan, mintha csak aludna. De sajnos nem így történt. Mert hogy nem hallom szívének heves csapkodását, vagy gyors lélegzetét, amint megfogom, jéghideg kezét. Pedig mennyire vágytam rá. Hogy még egyszer megöleljen, megfogja a kezem, megcsókoljon, és a fülembe súgja, hogy ez csak egy rossz álom. De nem az volt. Ez a valóság volt. Ahogy ott fekszik, hirtelen az elmúlt 5 hónap képei peregtek le előttem. Ahogy belép a kórházba, mert ott ismerkedtünk meg. Ahogy lassan mindennap meglátogat, ahogy én mindennap egyre szerelmesebb leszek belé, ő pedig belém. Ahogy kiengednek a kórházból, és mintha minden tökéletes lenne. És egy pillanat, amikor az egész életem/élete/életünk romba dőlt. A pillanat amikor minden, amiért ketten küzdöttünk, elillant. És erről egyetlen ember tehet. Én.És mégsem. Pontosabban, az aki vagyok. Mint említettem szörnyeteg vagyok. Amit az emberek, orvosi nyelven skizofréniának hívnak...

Hirtelen meghallom a szívdobbanását. A lélegzetét. Nem hiszem el. Könnyek peregnek le az arcomon, egyre gyorsuló tempóban. Hát életben maradt. Nem halt meg. A keze után nyúlok erősen megmarkolom, és szólongatom.
- Sze-szerelmem.- nyöszörög, mert az altató még hat. - Mesélj nekem.- kéri.- Meséld el a történetünket, attól jobban leszek, kérlek!
Képtelen vagyok nemet mondani neki, így elkezdem mesélni, a napot, amikor először belenéztem a gyönyörű zöld szempárba. A napot, ami oda vezetett, hogy pár hónap múlva, egy késsel közelítve szívtam ki belőle majdnem az életet...